Fülledt, nyár végi levegő keveredett a méregdrága kölni és a dohányfüst illatával, miközben a parányi ablakon bekúszó sugarak némi fényt kölcsönöztek a sötét helyiségnek. Két, harmincas éveinek végén járó férfi ült egymással szemben, sötétbarna bőrrel borított, kellemesen párnázott székekben. Az egyik szemüveges, mogyoróbarna hajú, ültében is magas alak volt. Szemeivel érdeklődéssel figyelte a vele szemben ülőt, s bár nem tehetett róla, tekintetéből őszinte szánalom sugárzott.
- Kezdhetjük? - kérdezte, mire a másik bólintott. Az eddig az asztalon pihentetett ujjaival a diktafon felé nyúlt, majd miután megnyomta a felvétel gombot, beszélni kezdett.
- Az élet kegyetlenül osztja a lapokat, nem törődve vele, kinek a terveit és álmait teszi tönkre vele. Ha az ember nem a megfelelő kártyát kapja, megfelelő időben, bármennyire is igyekszik, az eredmény mindig kudarc lesz. Pontosan ez történt Nico Rosberggel is, aki több évnyi kemény küzdelem után végül feladta a harcot a pályán, és inkább a család mellett döntött. Ám hiába a közös gyerek, és a megannyi év, egy süllyedő hajót nem lehet megmenteni. - A szavak hallatán az említett halványan elmosolyodott. - Annak idején ígéretes tehetségnek tűnt, az utolsó percig mindenki reménykedett benne, hogy képes felülemelkedni a múlton, mégsem sikerült. Mi történt, Nico?
- Először is, köszönöm ezt a részletgazdag felvezetést - tette keresztbe a lábát az interjúalany, majd az asztalon heverő hamutál felé nyúlt, hogy elnyomhassa a cigarettáját. - Másrészt pedig az, hogy én most itt ülök magával szemben, egy dohos szobában, látszólag romhalmazként, egy nagyon hosszú folyamat végeredménye.
- Elmesélné? - érdeklődött a férfi.
- Tényleg kíváncsi rá, Robert? - fonta össze a karjait maga előtt kissé kétkedve.
- Őszintén? Nem tudom. De az olvasók biztosan, úgyhogy figyelemmel hallgatom. - Nico tétovázott egy kicsit. Miközben gondolkodott, beletúrt kócos, szőke hajába.
- Legyen - egyezett bele kissé vonakodva, majd mesélni kezdett.
